Nagykér község : Halottak előestéjén a temetőben

01.11.2011

Ezekben a napokban emlékezünk meg a Mindenszentek ünnepéről és a Halottak napjáról. Ebből az alkalomból jelentetjük meg a krónika ezen ünnepeknek szentelt részét. A krónikaíró a közelgő ünnepek és jelentőségük által kiváltott érzéseit írja le benne. A temetőkben való kóborlásaival megismertet bennünket azok történelmével és a hozzájuk fűződő történetekkel.

Halottak előestéjén a temetőben

            Verőfényes napsugaras őszi, halottak napjának délutánján kimentem a temetőbe, hogy megemlékezzem és imádkozzak szüleim sírjánál és gyertyát égessek a porladó hamvaik felett.  Mementóképpen méltónak tartom megírni mindazt, amit ott láttam és átéreztem. Talán még soha – mióta ez a temető lett őseink nyugvó helye – ilyen gyönyörűen feldíszítve nem volt. A sírhalmokon ezrével égtek a megemlékezés szimbólumai, az égő gyertyák a hófehér krizantémok között – sűrű virágerdő borította be az egész temetőt. Elragadtató látvány tárul az ember szemébe. Bemegyek a kápolnába is. A kis oltár előtt gyertyák tömege ég, ontja lángját és talán azok iránti kegyeletből égetik, akikről már senki meg nem emlékezik, akiknek sírját már réges-régen elsöpörte az idők fergetege – nem tudni hol nyugosznak hamvaik, az első világháborúban estek el a harcmezőkön. Tovább vezet az utam a halottak birodalmában. Jobbra veszem utamat, az ismeretlen katona sírja felé tartok, aki a második világháború áldozata lett a falunkban átvonuló harcok alatt. Itt temették el a temető sarkában. Úgy tudom, hogy egy egész fiatal német katona fekszik a koporsó nélküli sírban. Sokáig láttam a sírjára helyezett rohamsisakját, de az már eltűnt onnan. Sírját virágerdő borítja, s közte sok gyertya ontja lángját. Fájdalmas visszaemlékezés azok számára, akiknek szeretteik messze távol orosz földben, tömegsírban porladoznak. Egy szomorú bús özvegyet – gyermekeivel – találtam a német katona sírjánál. Sűrű cseppekben hullnak könnyei! Nem zavarom! A fronton elesett férjét siratja, és itt az idegenben eltemetett katona sírjánál önti ki fájdalmát. Gyertyát gyújt, hogy ezzel rója le kegyeletét férje iránt. Amott, egy édesapa frissen hántott sírjánál a család tagjai magukba mélyedve imádkoznak a kenyérkereső édesapáért. Az özvegy édesanya kicsorduló könnyei beleszívódnak a friss sir rögeibe. Szívbe markoló zokogás töri meg a temető csendjét. Megható látvány! Továbbmegyek lehajtott fővel – részvéttel a látottakon. Egy begyepesedett sírnál öreg anyóka térdepel roskatag lábakkal férje sírjánál, akit fiatalon ragadt el a halál, olvasóját morzsolgatva imádkozik érte. A régi kőkeresztnél benépesedik a tér. A kereszt tövében lobogva imbolyognak a gyertyák lángjai sűrűn egymás mellett, habár most, a halottak estéjén, alig lengeti meg a szél a gyertyák lángjait – szélcsend van. Mintha csak tudatában volna annak, hogy ilyenkor csendesen illő viselkedni, és ne zavarjuk a holtak nyugalmát. Tovább pásztázom a holtak birodalmát és magamba szállva elgondolkozom. Sok, sok előttem elköltözött rokonom, barátom, ismerősöm emléke elevenedik föl bennem. Már több ismerősöm van a temetőben, mint a faluban az élők között. Elnézem azok sírjait, akik ebben az évben költöztek el közülünk egy küzdelmes élet után. Csendes a temető, leszállt az alkony, csak egy-két madárka riadt csicsergése zavarja meg a mély csendet a szokatlan fényben. Imbolygó árnyak jönnek – mennek a kivilágított sírok között. A számtalan gyertyák lángjai arra emlékeztetik az élőket, ne bízd el magad, ember, mert nem tudni, mikor, de egyszer a te sírodon is meggyújtja valaki a megemlékezés lángját. Elmerengve visz utam a kápolnába, ahonnan kihallatszik a hívők imádsága a megholt hivekért. És amikor véget ér az ájtatosság, előbbre megyek az oltárhoz, mert eszembe jutott, hogy – az egyházi krónika szerint – itt nyugszik Kovács József egykori nagykéri plébános. Megkopogtatom a fehér és fekete kockákkal kirakott padlót. Kong! Alatta kell lennie a sírboltnak. De vajon merre van a lejárata, mert annak semmi nyomát nem találom! Kovács József 1778.V.12-től 1809.XI.14-ig működött – meghalt 1810.I.31-én. A kápolna 1794-ban épült, és nemes Kántor Ferenc építette. A kápolna – amint azt Bende Tivadar plébánostól megtudtam, akkor még nem volt temetői kápolna, csak később lett azzá, amikor a templom körüli temetőt megszüntették és a nyitra-folyó túlsó oldalán nyitottak új temetőt. A régi kőkereszt 1798-ban lett felállítva. Ennek árnyékában van eltemetve édesanyja mellett Vargha János esperes-plébános, aki az első világháború befejezésekor, 1918. december 27-én halt meg. Tovább visz az utam a sírok között, és megállok egy frissen hántott sír előtt. Fekete fakereszt, ráírva fehér festékkel: Janík János, élt 83 évet. Falunk több évtizeden át volt sírásója. Még 1927-ben lépett a község szolgálatába mint éjjeli bakter és mint sírásó is. Jano bácsival többször összetalálkoztam a temetőben. Egyszer sírásás közben megkérdeztem tőle, hogy amióta ebben a hivatalban van, hány halottat temetett el? „Hát azt csak a plébános Úr tudná neked megmondani a halotti anyakönyvből – de annyi bizonyos, hogy az én síromat nem én fogom megásni – igaz az a közmondás – aki másnak vermet ás, maga esik belé” – mondotta derűs mosollyal a sírból az öreg sírásó. A vasútvonal 1886-ban kettévágta temetőnket. A legtöbb halottat a kápolnai temetőbe temetik. Új parcellát nyitottak azon a részen, ahová a kolerában elhaltakat temették több mint száz évvel ezelőtt. Ez a hely lapos talaj és a nagy vízáradáskor víz alá kerül. A temető – a kápolnás része – sűrűn be van telepítve, de csak a dombosabb része, mert senki sem akarja halottját vizenyős, lapos helyre eltemetni. Volt rá több eset, hogy a temetéskor a sírban felfakadt vízre kellett a koporsót leengedni és addig tartani, amíg a föld el nem nyelte a vizet. A másik temetőbe ritkábban temetkeznek, pedig ott még sok a férőhely. Ebben a temetőben van egy kripta. Nyilván valaki jobb módú „nemes“ építette. Régi időből származhat, mert az idő vasfoga erősen tönkretette – a tégla omladozóban. A belsejébe még be lehet látni, ajtaja már rég nincsen. Belsejébe csontok, deszkadarabok és egy pléhkereszt a koporsó tetejéről található. Valamikor jóval az első világháború előtt a tolvajoknak volt rejtekhelye. Ide rejtették el a lopott holmit, a gabona vermekből kilopott gabonát – amit azt még gyermekkoromban hallottam az öregjeinktől – itt senkinek sem jutott eszébe keresni a lopott jószágot a kriptában.

(Dojcsán János, Nagykér község krónikája: Halottak előestéjén a temetőben 1966).

 


©  Obec Velky Kyr | created by Era Web solutions s.r.o. & Mgr. Daniel Szaraz Webstern s.r.o.